Skip to content

Eva soha nem akart igazán anya lenni…

… és semmiképpen nem egy olyan fiúénak, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt.

Ezzel a mondattal kezdődik annak a könyvnek a fülszövege, amit én gondolkodás nélkül választottam az első pannon cafés könyvajánlóm témájának. Lionel Shriver amerikai író Beszélnünk kell Kevinről című regénye, amitől elsőre talán egy izgi detektívsztorit vagy legalább valamennyi öncélú erőszakot remélnénk, az első oldallal beránt a mélylélektan bugyraiba. Már azon a ponton a történet közepében találjuk magunkat, amikor a címszereplő Kevin még meg sem született.

A történet narrátora Kevin édesanyja, Eva Khatchadourian, akire nyugodtan ráfoghatjuk, hogy jó dolgába’ azt se tudja, mit csináljon. Gazdag, sikeres nő, tökéletes párkapcsolattal. Mégis nyugtalan, karrierista típus, aki pillangóként röpköd egyik országból a másikba. A könyv olvasása közben végig olyan érzésem volt, hogy Eva mindig keres valamit, amire végül soha nem talál rá. Személyiségét már az első pár oldalon megismerjük annyira, hogy érezzük a dacot, a csakazértist abban, amikor a semmiből hirtelen szinte nyaggatni kezdi férjét, Franklint azzal, hogy gyereket szeretne.

Kevinnel való terhessége eleve furcsa, ellentmondásos: az öröme mintha egyedül annak a ténynek szólna, hogy gyereket vár, emellett pedig eltörpül (vagy eleve nem is létezik) a gyerek személye iránti érdeklődés, a kötődés kialakulása pedig Kevin megszületése után is elmarad. Azt, hogy Kevin deviáns viselkedése és mentálisan sérült mivolta kapcsolatban áll-e Eva rossz anyaságával vagy a szöges ellentét Franklin komolytalan és hamis majomszeretetével, Shriver teljes mértékben az olvasóra bízza. Sokaknak szenvedést okozó taburól mesél a regény: mi van akkor, ha nem vagyok képes jó anya lenni? Mi van akkor, ha én igazából soha nem vágytam erre az életre? Mi van akkor, ha nem ismerem azt, aki az én testemből bújt elő? Mi van akkor, ha nem szeretem a gyerekem?

A regény Eva szemszögéből, Franklinnek írott levelekben visszatekintve követi végig Kevin életét tizenhat éves koráig, amikor is a fiú egy nyílpuskával vet véget néhány iskolatársa életének. Különös személyiség bontakozik ki a szemünk láttára: a címszereplő egészen csecsemőkorától fogva utálatos, egyre gonoszabb, de ami a legjobban fáj Kevin személyében, az nem az állatias, rideg gonoszság, és nem is az oly nehezen megemészthető tömeggyilkosság. Hanem az, hogy mindennek ellenére intelligens. Na nehogy már pont ő akarja megmondani, milyen a világ – mondaná az olvasó, de pont ő attól még megmondja, és igaza van. Kevin, a pszichopata egyszerűen szembeköp minket a könyv lapjairól.

A regényből 2011-ben film is készült (forrás: movie.hu)

Kétszer kellett elolvasnom a regényt, hogy kiismerjem Evát, és valószínűleg egyetlen olvasással sem leszek közelebb ahhoz, hogy kiismerjem Kevint. Pedig nem sok a különbség: az, ami Evában rejtély és tabu, az ott van Kevinben feketén-fehéren. Csupa szimbolika és nagyon csúnya, görbe tükör. Ahogy Eva és Kevin egymásnak, a regény a társadalomnak állít tükröt. Nagyon árnyaltak a karakterek, még a szélsőséges antiszociális személyiségzavarral megáldott Kevint is simán el tudom képzelni a valóságban – bár az más kérdés, hogy létezik-e ennyire okos kisgyerek. Shriver nem szimplán író, de az a fajta modern filozófus, aki mindent tud az emberekről. Az, aki megírja Eva Khatchadouriant, hogy felismerd magad benne.

Mit mondjak még? 440 oldalnyi külön univerzum. Beszélnünk kell Lionel Shriverről. Még nagyon sokat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük